SITHIS
A Semmi Előtti KorMielőtt az első kő megmozdult, s mielőtt a fény nevet kapott — már ott volt az Üresség, amely mindent elnyel, hogy minden újra kezdődhessen.
EREDJ MÉLYEBBRE
Mielőtt az első kő megmozdult, s mielőtt a fény nevet kapott — már ott volt az Üresség, amely mindent elnyel, hogy minden újra kezdődhessen.
A hegyvidéki törzsek úgy tartják, hogy a világ nem teremtés, hanem szünet — egy pillanatnyi csend a nagy Semmi lélegzetvételei között. Sithis nem isten a szónak abban az értelmében, ahogy a tűzhely mellett imádkozó paraszt gondolná: nem ad, nem vesz el, nem figyel. Ő maga a hiány, amelyben minden forma átmenetileg megjelenhet.
A régi kőtáblák — melyeket a fagyott hágók barlangjaiban véstek ismeretlen kezek — azt tanítják, hogy minden teremtett dolog adóssággal jön a világra: egyszer vissza kell térnie oda, ahonnan vétetett. Ezt nevezik a papok Visszahívásnak, és ez az egyetlen bizonyosság, amit a Rend hirdet.
Nem a halált ünneplik, hanem az egyensúlyt: minden fénylő dolognak árnyéka van, és minden árnyéknak egyszer haza kell térnie.
Nincs anya, nincs pásztor, nincs test, amely előtt térdet kellene hajtani. Csak az Üresség maga hallgatja a fogadalmat — s csak ő szabhat rá büntetést.
Soha ne tagadd meg uradat, Sithis-t!
Ne fordulj a saját testvéreid ellen semmilyen formában! (Azonnali halált von maga után.)
A rangban feletted álló személyeket tiszteld és becsüld!
Ha az Üresség magához hív, fogadd emelt fővel — hisz urunkhoz, Sithishez költözöl!
Soha ne cselekedj önkényesen egy megbízatás során! Csakis a kiadott feladatot végezd el — se többet, se kevesebbet!
A pecsét, amelyet ez az oldal minden szegletén visel, nem puszta jelkép. Arc. Az övé — azé, aki ötödször született, s ötödször némult el, hogy a Rend most már az ő hangján szólhasson.
Az Északi Hágók egyik névtelen falujában született, egy olyan éjszakán, amikor a hold arcán fekete folt ült, mintha valaki kitakarta volna a felét. A bábák balszerencsés jelnek vették, és a szülők hallgatásba burkolóztak — de a hegyek nem felejtenek ilyesmit, s a falu lassan mégis mendemondákat szőtt a gyermek köré.
Kislányként ritkán sírt, és még ritkábban aludt olyan szobában, ahol egyetlen gyertya sem égett. Anyja azt hitte, a sötétségtől fél; valójában épp ellenkezőleg — a fény zavarta, mintha minden láng egy kicsit hangosabbá tenné a világot annál, mint amit elviselt. A szomszédok kerülték a tekintetét, pedig ő sosem nézett senkire ellenségesen. Csak túl sokáig nézett.
Tízévesen hallotta meg először a hívást — nem hangot, hanem magát a hiányt, amely mélyebb volt bármely kiáltásnál. Éjszakánként kiosont otthonról, és a falu alatt húzódó üreges barlangrendszerbe vándorolt, míg családja azt hitte, békésen alszik az ágyában. Reggelente hamuszagú ruhában tért haza, bár tüzet sosem gyújtott.
Amikor először próbálta elmesélni, mit érez odalent — hogy valami figyeli, ami nem ellenség, csak várakozik —, a felnőttek rémülten csitították el. A gyerekek elkezdték kerülni. Tizenhárom évesen már tudta: nem a falu tartozéka. A hegy alatti csend hívta névtelenül, és ő minden éjjel egyre közelebb ment hozzá, mintha egy régi ismerőshöz térne vissza.
Tizenhét évesen, egyetlen éjjel, hátrahagyta a falut. Nem búcsúzott el senkitől — a Rend tanítása szerint az érzelmes búcsú csak megnehezíti azt, amiről úgyis le kell mondani. Az Éjcsend Rendje kapujában Éberként fogadták, majd hamarosan Hamuvetetté avatták: az első fogadalom ára a neve volt.
Három évig senki sem szólíthatta régi nevén — még ő maga sem gondolhatott rá tudatosan, nehogy visszahúzza a régi élet felé. Ehelyett megtanulta a Rend első leckéjét: hogy a némaság nem hiány, hanem eszköz. Amit cserébe kapott, az a képesség volt, hogy meghalljon dolgokat, amiket mások sosem — surranó lépteket, elfojtott hazugságokat, s a saját szívverése közötti csendet.
A Csendtestvér rangja évekig tartó fegyelmet követelt. Megtanulta a Rend jelbeszédét, a hallgatás fokozatait, és azt, hogyan kell egy szobában úgy állni, hogy senki ne érezze a jelenlétét, amíg ő maga el nem dönti, hogy látható legyen. Első valódi próbatétele egy szomszédos szentély felderítése volt, ahol egy áruló testvér az Első Parancsolatot szegte meg.
Nem ő hajtotta végre az ítéletet — még nem állt rangban elég magasan hozzá —, de ő vitte a hírt a Mélységjáróknak, végig a jeges hágókon, három napon és három éjen át, evés és alvás nélkül. Amikor megérkezett, alig tudott megszólalni. A Rend akkor kezdte el másképp nézni rá: nem úgy, mint aki fél a fáradtságtól, hanem mint aki egyszerűen nem ismeri fel azt akadályként.
A Mélységjáró rang próbája alatt először állt szemtől szemben az Ürességgel — nem jelképesen, hanem valóságosan. A szertartás egy föld alatti üregbe vezette, ahol a levegő is elfogyni látszott, s a fáklyák lángja irányt vesztve hajladozott, mintha maguk is féltek volna elaludni.
Órákig — vagy talán csak percekig, sosem tudta biztosan — állt ott, miközben a sötétség nem támadt rá, csupán jelen volt, olyan súllyal, ami alatt legtöbben térdre roskadnak. Ő nem roskadt térdre. Amikor kilépett az üregből, a kísérő testvérek azt mondták, a szeme színe egy árnyalattal sötétebb lett — bár lehet, hogy csak a fáklyafény játszott velük.
Az Öt Parancsolat tábláját megérintve, Sithis oltáránál kötötte össze sorsát véglegesen az Ürességgel. A szertartás nem fájdalommal járt, ahogy sokan hitték volna — inkább egyfajta megkönnyebbüléssel, mint amikor valaki végre leteszi azt a terhet, amit évekig észre sem vett, hogy cipel.
A szertartás után szeme többé nem tükrözte a fényt úgy, ahogy másoké — mintha a pupillája mögött egy második, csendesebb világ nyílt volna meg, amely mindig ott volt, csak eddig nem engedték látni. A Rend ekkor búcsúzott el a Hamuvetett nevétől is, és adta neki az Althea Veyra nevet — nem jutalomként, hanem elismerésként, hogy többé nincs mit levetkőznie.
Ma ő a Rend legmagasabb rangja: a Visszahívott Hangja, aki az Üresség nevében szól a testvérekhez. Ritkán mutatkozik testben — inkább pecsétekben, tükrökben, és a csend hosszú perceiben jelenik meg azoknak, akik elég sokáig hallgatnak ahhoz, hogy meghallják.
A fiatalabb testvérek félve és tisztelettel emlegetik, bár ő sosem kért félelmet — csak figyelmet. Feladata nem a parancsolás, hanem a közvetítés: ő az a pont, ahol az Üresség szava emberi formát ölt, elég rövid időre ahhoz, hogy érthető legyen. Amikor beszél, a Rend hallgat! Mindenki tudja, hogy ilyenkor nem őt hallják, hanem magát az Ürességet, Urukat, Sithis-t!
Vannak dolgok, amiket még a legmagasabb rangú Mélységjárók sem tudnak Altheáról. Hogy néha, egyedül, visszatér az Északi Hágókhoz — nem a régi falujához, az már rég nincs sehol —, hanem egy pontosan meg nem határozott helyre a hegyekben, ahol órákig csak áll, és a szelet hallgatja.
Senki sem meri megkérdezni, mit keres ott. Talán ő maga sem tudná pontosan megmondani. Az biztos, hogy valahányszor visszatér onnan, a Rend egy kicsit másképp érzi a jelenlétét — mintha egy pillanatra ismét azzá a tízéves gyerekké válna, aki elsőként hallotta meg a hívást. A történetének nincs vége. Csak folytatása, amelyet még senki nem olvasott.
A hagyomány szerint, aki nevet suttog a csendbe, az választ nem fog kapni! Csak az idő teltével jön arra rá, hogy a suttogott név megszűnik az élők sorában és elvész a semmiben!